RELATIVISZTIKUS HIDRODINAMIKA
1/ Termodinamikai alapok
a/ Extenzív és intenzív mennyiségek
- Jean, hány fok van idebent?
- Húsz, uram.
- És odakint?
- Négy, uram.
- Jean, nyissa ki az ablakot, és engedje be azt a négyet is!
Miért nevetünk ezen? Ha nem fokokról, hanem vendégekről lenne szó (és persze nem ablakról, hanem ajtóról), akkor mindenki szemrebbenés nélkül tudomásul venné, hogy a nyitott ajtón bejönnek a kinti vendégek, és huszonnégyen lesznek a szobában. Köznapi tapasztalatból tudjuk viszont, hogy a "fokok" nem így szoktak viselkedni. Ha két rendszert kölcsönhatásba hozunk, a hőmérsékletük nem összeadódik, hanem kiegyenlítődik.
A termodinamikában kétféle mennyiséggel dolgozunk. Az egyik tipus két rendszer egyesítésekor összeadódik - ilyenek a térfogat, részecskeszám, energia, entrópia, bonyolultabb rendszerek esetén az elektromos töltés, az elektromos és mágneses dipólmomentum (vigyázat, itt már vektoriális mennyiségek összeadásáról van szó!). Ezeket extenzív mennyiségeknek nevezzük. A másik tipusú mennyiség nem adódik össze, hanem kiegyenlítődik - ilyenek a hőmérséklet, a nyomás, a kémiai potenciál, az elektromos potenciál, az elektromos polarizáció stb. Ezek az intenzív mennyiségek.
b/ Homogén függvények
Matematikailag kissé absztraktabbul is megfogalmazhatjuk e tulajdonságokat. Euler vezette be a homogén függvények fogalmát. (A "homogén" szó itt azt jelenti: "egyforma fokú". Nem tévesztendő össze a később tárgyalandó térbeli homogenitással.)
Egy n-változós függvényt -adrendű homogén függvénynek nevezünk, ha minden változóját megszorozva egy állandó (nem nulla) számmal, a függvény értéke -val fog szorzódni:
Pl. legyen a három változó jele (számozás helyett) , és . Ekkor
harmadrendű homogén függvény,
nulladrendű homogén függvény (ez -val, azaz 1-gyel szorzódik, tehát nem változik, ha az összes változót megszorozzuk -vel),
pedig minusz másodrendú homogén függvény. (Kéretik ellenőrizni!)
A homogén függvényekre fennáll Euler alapvető tétele: ha -adrendű homogén függvény, akkor
Ezt a tételt az alkalmazások során számtalanszor használjuk.
Nyilvánvaló, hogy két elsőrendő homogén függvény hányadosa nulladrendű homogén függvény, stb.
Ezen a nyelven a termodinamika extenzív mennyiségei néhány alapvető extenzív mennyiségnek (a legegyszerűbb esetben a térfogatnak, részecskeszámnak és az entrópiának) elsőrendű homogén függvényei, míg az intenzív mennyiségek ugyanezeknek az alapextenzíveknek nulladrendű homogén függvényei.
Ezekre a fogalmakra szükségünk lesz a relativisztikus hidrodinamika kiépítésekor.
c/ Kiegyenlítődési folyamatok
A termodinamikai jelenségek pontosabb leírásban le kell szögeznünk: ha a két részrendszer egyesítésekor (a köztük levő szigetelő falak eltávolításakor) az intenzív paraméterek közül egy vagy több nem egyezik meg, akkor kiegyenlítődési folyamatok indulnak meg. Amíg ezek a folyamatok tartanak, addig az "iskolai" termodinamika nem alkalmazható. Ha a folyamatok véget értek (elvileg persze csak végtelen hosszú idő után), akkor a végeredmény adatai kiszámíthatók az ismert szabályok szerint.
Miért is nem alkalmazhatók a szokásos egyszerű szabályok a kiegyenlítődési folyamatok közben? Mert az elemi termodinamika egy hallgatólagos feltevése nem teljesül: a rendszerek nem homogének. (A homogenitás azt jelenti, hogy egy mennyiség helytől függetlenül mindenütt ugyanlyan értéket vesz fel.)
Az iskolai termodinamika két reprezentatív példája az egymás mellé tett meleg és hideg tégla, amelyek végül két egyforma hőmérséklető langyos téglává változnak, illetve a dugattyúval kettéválasztott henger, amelynek két oldalán és térfogatú, és nyomású, és hőmérsékletű gáz van. Ha a dugattyút rögzítő pecket eltávolítjuk, a dugattyú elmozdul addíg, amíg végül a két féltérben egyforma nyomás és egyforma hőmérséklet alakul ki. Ekkor a dugattyút akár el is távolíthatjuk. Az eredmény egy térfogatú (hiszen a térfogat additív, extenzív mennyiség), nyomású és hőmérsékletű (hiszen ezek intenzív, kiegyenlítődő paraméterek) homogén gáz lesz.
Mindenki ösztönösen érzi, hogy a két tégla hőmérséklete nem úgy fog kiegyenlítődni, hogy az egyik tégláé végig homogén marad, de folyamatosan csökken, a másiké pedig homogén, de állandóan nő. Nem: a két tégla határfelületén indul meg a kiegyenlítődés, a távolabbi részek eleinte még nem érzik meg a változást, aztán a változások kiterjednek mindkét tégla belsejére, és csak legvégül, a hőmérsékleti egyensúly újbóli beállásakor lesz ismét homogén a hőmérséklet. Hasonló, csak még bonyolultabb folyamatok zajlanak a dugattyús hengerben is (itt még a dugattyú anyagának hőszigetelő vagy hővezető volta is bekavar...).
A klasszikus "iskolás" termodinamika lemond a kiegyenlítődési folyamatok részleteinek leírásáról, csak a kezdő és végállapotot vizsgálja. Ezért nevezte Fényes Imre ezt a tudományt termodinamika helyett "termosztatikának". A belül homogén, de időben változó paraméterű testek termodinamikájának matematikailag konzisztens leírását csak az 1980-as években dolgozta ki Matolcsi Tamás. Az e jelenségeket leíró egyenletek a klasszikus mechanikához hasonlóan az időváltozótól függő függvényekre vonatkozó közönséges differenciálegyenletek.
d/ Lokális egyensúly
De a részletes leíráshoz ennél tovább kell mennünk, fel kell adni a testek belső homogenitásának feltevését is. Ekkor a mennyiségek az idő mellett a helytől is függni fognak, leírásukra parciális diffegyenletek szolgálnak - ez pedig nagyságrendekkel nehezebb feladatot jelent. Az első lépést ezen az úton kétszáz évvel ezelőtt Joseph Fourier tette meg, éppen a két eltérő hőmérsékletű tégla közt folyó hőáram fizikai modelljének kidolgozásával. Nem mellékesen a kapott egyenletek megoldása céljából dolgozta ki a később róla elnevezett Fourier-analízist. A téglás feladat Fourier-féle megoldása lehetővé teszi a hőmérséklet térbeli (egyetlen koordináta menti) és időbeli változásának követését a kiegyenlítődési folyamat során. Az ilyen - térben és időben is változó - termodinamikai jelenségek leírását nevezik hagyományos, de megtévesztő kifejezéssel "irreverzibilis" vagy "nem-egyensúlyi termodinamikának". Az elmélet 20. századik részletes kiépítése nagymértékben a magyar Gyarmati István professzornak köszönhető.
A dolgok mélyebb megértéséhez még tovább kell kérdezősködnünk. Mit is jelent az, hogy a hőmérséklet helytől függ? Hiszen a termodinamika csak fenomenologikus (a jelenségeket leíró, és nem megmagyarázó) elmélet, mögéje száz év alatt kiépült a kinetikus gázelmélet, majd a még általánosabb statisztikus fizika. Ezek az anyag atomos szerkezetének tényére építve, az atomok vagy molekulák közti kölcsönhatás törvényeiből vezetik le a nagyon sok részecskére vonatkozó átlagolt törvényeket, amelyekben felismerhetjük egyrészt a termodinamika általános törvényeit, másrészt az egyes anyagfajtákra vonatkozó összefüggéseket, az ún. állapotegyenleteket. Ezen átlagolt összefüggések levezetése során rendszerint ki kell használnunk azt, hogy a rendszer méretével (részecskeszámával, térfogatával - egyszóval extenzív mennyiségeivel) a végtelenhez tartunk. Ezt a határesetet nevezik termodinamikai limesznek.
De mire is kell átlagolnunk, amikor azt mondjuk, hogy a hőmérséklet és a nyomás helyről helyre változik? Hogyan lesz végtelen sok részecske végtelenül kis helyen? Erre a célra bevezettek egy nagyon érdekes, látszólag paradox fogalmat, a "fizikai infinitézimálist". Ez egy olyan kis térfogatelem, amely matematikai szempontból infinitézimálisnak, azaz végtelen kicsinek számít. (Ez lényegében azt jelenti, hogy ekkora tartományon belül nem változnak lényegesen a jelenségeket leíró függvények.) Ugyanekkor ez a térfogat fizikai szempontból végtelen nagynak számít - azaz végtelen sok (gyakorlatilag: nagyon sok) atom vagy molekula van benne, ezért alkalmazható a statisztikus fizika termodinamikai limeszre vonatkozó számolása.
Egyáltalán nem magától értetődő, hogy létezik ilyen "fizikailag infinitézimális" térfogatelem. A köznapi életben előforduló termodinamikai folyamatok esetén a tapasztalat szerint létezik. De pl mágneses térben mozgó plazmák esetén kimutattak olyan instabilitást, hogy egyetlen (!) elektron megszalad, egyre több elektronból áló lavinát kelt, és az egész plazma instabillá válik (ez az egyik jelenség, ami megkeseríti a szabályozott magfúzión dolgozó fizikusok életét). Az "irrevezrizibilis termodinamika" minusz egyedik axiómájának tekinthetjük a fizikai infinitézimális térfogatelem létezését.
Az irreverzibilis termodinamika "nulladik axiómája" a lokális egyensúly feltevése. Feltételezzük, hogy egy fizikailag infinitézimális térfogatelem úgy viselkedik, mint a hagyományos iskolás termodinamika (azaz a termosztatika) homogén testjei, a tégla vagy a hengerben levő gáz: értelmezhetők rá az extenzív és intenzív termodinamikai mennyiségek, fennállnak rájuk az általános termodinamikai összefüggések és az adott anyagra vonatkozó állapotegyenletek. Azaz a kis térfogatelem olyan, mint egy kis homogén tégla, a másik, szomszéd térfogatelem megint olyan, csak egy picit különböző intenzív paraméterekkel, és így tovább. Lokálisan, egy piciny térfogaton belül tehát fennáll a termodinamikai egyensúly, és ezt ugyanazok az összefüggések írják le, amiket makroszkópiskus anyagdarabokra megismertünk.
De persze ilyenkor nem áll fenn a globális egyensúly, hiszen a szomszéd térfogatocskákban eltérnek az intenzív paraméterek. Tehát megindulnak a kiegyenlítődési folyamatok. Ennek a mechanizmusa bizonyos extenzív mennyiségek (részecskeszám, energia, entrópia, elektromos töltés stb) transzportja egyik térfogatelemből a másikba. Részecske-, energia-, töltés-, entrópia-áramlás, röviden "áram" folyik a térfogatelemek között. Az irreverzibilis termodinamika továbbí felépítése során kimondandó újabb axiómák épp arra vonatkoznak, mi szabja meg ezeket az "áramokat". (Pl feltehetjük, hogy a hőáram a hőmérséklet negatív gradiense irányába folyik, és nagysága arányos e gradiens abszolút értékével.) A harmincas években Onsager épp e gradiensek és az áramok közti általános összefüggések vizsgálatáért kapott Nobel-díjat, később pedig Prigogine és Gyarmati általánosították tovább eredményeit. Részletek:
e/ Lokális nyugalmi rendszer
A relativitáselméletben (már a speciálisban is) újabb probléma merül fel: mit is jelent az elemi térfogatelem? Hiszen ennek nagysága attól függ, melyik megfigyelőt kérdezzük. Ugyanazok a részecskék a különböző inerciarendszerbeli megfigyelők szemszögéből nézve különböző térfogatot töltenek ki.
Szerencsére van egy kézenfekvő megoldás, hiszen most - a specrel általános feltevésétől eltérően - nem áll fenn a különböző inerciarendszerek egyenértékűsége. VAN egy (és csak egy) kitüntetett inerciarendszer: amalyben a vizsgált elemi térfogatocska nyugszik. (A fizikailag infinitézimális térfogatelem definíciójába belevehetjük azt is, hogy ennek különböző résztérfogataiban az anyag sebessége nem különbözik. Ezért ha beleülünk pl az elemi térfogat középpontjának nyugalmi rendszerébe, akkor körülötte az egész térfogatelemecske nyugalomban levőnek látszik.)
A lokális egyensúly hipotézisét a relativitáselméletben tehát ki kell egészítenünk a következő feltevéssel: minden elemi térfogatelemecskéhez tartozik egy lokális (és pillanatnyi) inerciarendszer, amelyben az anyag nyugszik. Ebben az inerciarendszerben kell kiszámolnunk a vizsgált anyagdarab térfogatát, energiáját stb. Eme mennyiségek között állnak fenn az adott anyagfajtára érvényes állapotegyenletek és más termodinamikai összefüggések.
Megjegyzés: mit is jelent az, hogy az anyag a lokális rendszerben nyugszik? Hiszen a "hőmérséklet" az átlagos mozgási energiát jelenti - ezért az "álló" anyag hőmérséklete nulla... Igen, ez komoly probléma. A megoldás az, hogy szét kell választanunk az egyes atomok, molekulák mozgását az átlagolt mozgásuktól. Az elemi térfogatelemben levő részecskék mozgását úgy tekinthetjük, mint egy átlagos ("drift") mozgás és az erre rakodó fluktuációk eredőjét (a fluktuáló mozgások átlaga nulla). Ez a gondolatmenet az alapja annak a bonyolult levezetésnek, amellyel a mikrorészecskék eloszlásfüggvényére vonatkozó Boltzmann-féle transzportegyenletből száz évvel ezelőtt Chapman és Enskog levezették a hidrodinamika egyenletrendszerét, valamint a hővezetés és más transzportjelenségek egyenleteit.
A relativitáselmélet itt is újabb problémát vet fel: a sebességek összeadását. Hogyan kell az "átlagolt" mozgás és az ekörüli mozgások sebességvektorait úgy összeadni (pontosabban az egyes molekulák mozgásából leválasztani az átlagos mozgást), hogy ez a szétválasztás kovariáns legyen, azaz ne függjön attól, melyik inerciarendszerből nézzük a jelenséget? Milyen mennyiségeket és milyen átlagolási, statisztikai eljárást kell bevezetni, hogy ez a szétválasztás kompatibilis legyen a relativitáselmélettel? A probléma megoldható, csak kicsit trükkösen. (Ez volt 35 éve a doktori disszertációm egyik fejezete.) A továbbiakban ennek az eljárásnak a részleteire nem lesz szükségünk. A kérdés és megoldása beleolvasztható a lokális egyensúly hipotézisébe vagy axiómájába: LÉTEZIK olyan eljárás, amely egyértelműen definiálja a mozgó relativisztikus folyadék fizikailag infinitézimális darabkájának hőmérsékletét, nyomását és egyéb termodinamikai paramétereit.
---------
A továbbiakban az a matematikai feladat vár ránk, hogy a termodinamika kiterjedt homogén testekre érvényes összefüggéseit átírjuk a lokális nyugalmi rendszerekben értelmezett mennyiségek közti összefüggésekre. Ha ez sikerült, a kezünkben vannak azok a fizikai mennyiségek, amelyeket a folytonos közegek mechanikájában a mozgásegyenletek levezetésére szolgáló variációs elvben a Lagrange-sűrűségfüggvény felépítéséhez használhatunk.
(folyt. köv.)
dgy
