Fekete lyuk

[triasz]

[Rigel]

[api]

[api]

Szerintem SzZoli űrhajójának útját, és távolságméréseit a következőképp lehet elképzelni: Elindul az expedíció egy bolygórendszer felé, amelynek közepén a csillagászok nem látnak semmit, ezért feltételezik, hogy egy fekete lyuk van ott. Az űrhajó távolságmérője, mondjuk valami radar, nyilván csak a bolygókról kap visszaverődéseket, de míg a közelükbe nem ér, ez megfelelő pontosságú. Ahogy telnek az évek, egyre fogy a távolság, mígnem elérkeznek egészen a legbelső pályán keringő bolygóhoz, és ahogy ott meresztik a szemüket a bolygó elliptikus pályájának fókusza irányába, meglátnak valami derengő fényt, ismereteik alapján rögtön gondolják, hogy az valami bespirálozó és felforrósodó anyagtól származhat, amit épp beszippant a lyuk a körülötte keringő por és törmelékövezetből. Ragyogó, megint van mihez mérniük magukat. Útközben elhaladnak jó néhány rög mellett, amelyek feltehetően elég nagy sebességgel keringenek ahhoz, hogy egyelőre elkerüljék a gyors bespirálozást. De egyre több furcsán mozgó sziklával, meg rajjal is találkoznak, amelyek mozgását csak azzal tudják magyarázni, hogy azok valószínűleg nemrégen ütközhettek valamivel. Egyre nehezebb kerülgetni a mind sűrűbben és mind kiszámíthatatlanabbul kóválygó rögöket, míg már a maguk szemével is látnak ütközéseket, sőt olyan durvákat is, amelyek fel-fel izzanak. Ha van korlátlan mennyiségű üzemanyaguk, akkor korlátlan ideig araszolhatnak így tovább, persze nagyon kell figyelniük, mert egyre több kiszámíthatatlan objektumot kell kerülgetniük. Az izzó ütközések mind jobban megvilágítják a hajót, meg körülöttük a nem világító anyagdarabokat is. Így már nem igazán látják azt a távoli halvány derengést. És ha nem fogy el a körülöttük bespirálozó anyag, akkor egyre beljebb érve már ők se tudják elkerülni az ütközést.

De tegyük fel, hogy egyszer elfogy, mert a lyuk éppen felzabálta amit talált. Ekkor tökéletes sötétség veszi körül őket, nem marad más tájékozódási pontjuk, mint ismét a fekete lyuk bolygói. Mennek tovább a bolygópályák közös fókuszpontja felé, mivel végtelen sok az üzemanyaguk, még mindig ellen tudnak állni az egyre erősebb gravitációs vonzásnak, és akármeddig folytathatják ezt a lassú egyenletes ereszkedést, sohasem érkeznek meg sehová, sohase kereszteznek semmiféle a horizontot. Csak egyre nyomasztóbb lesz az életük a mind elviselhetetlenebb nyíróerők miatt. Nem szabad már mozogniuk se, mert ha egy helyzetben alkalmazkodtak is az erőkhöz, egy másik pozitúrában egész másokhoz kellene alkalmazkodniuk. Kb. úgy, mintha egy fogszabályzó mozgás közben mindig másfelé feszítene.

Ha viszont egyszer elromlik a hajtóművük, és zuhanni kezdenek, akkor nagyon gyorsan keresztezik a horizontot, s utána hiába is indítják újra, akármekkora tolóerővel, csak zuhannak tovább, s pillanatok alatt szétszakadnak.

[api]

Aki esik, az véges távolságra látja a horizontot, és véges idő alatt eléri. De aki ereszkedik, az nem esik. Aki pedig nagyon lassan ereszkedik, annak tapasztalatai hasonlóak a távoli külső megfigyelőjéhez. Ha bármilyen horizonton kívüli sugáron megáll, ő is végtelen hosszúnak fogja látni azt az időt, amíg a mellőle bezuhanók elérik a horizontot. Ha viszont utánuk ugrik, akkor véges sajátidő alatt keresztezi. Ha csak ereszkedik, akkor sohase ér oda. Ám ahogy közeledik a horizonthoz úgy nő az ereszkedéshez és a megálláshoz szükséges erő, s ennek nincs felső korlátja. Úgyhogy ott már végtelen nagy lesz a különbség a lassú ereszkedés meg a zuhanás között.

[api]

[takacs.ferenc.bp]

[dgy]

Van egy rossz hírem.

A fekete lyuk eseményhorizontja nem végtelen, hanem véges távolságban van a távoli megfigyelőtől.

Elnézést kérek mindenkitől, akit akaratlanul megtévesztettem. Valamikor nagyon régen így olvastam valahol, elfogadtam, nem számoltam utána, én is buzgón terjesztettem. Mindenféle ideológia épült rá, nagy viták folytak, ideológiák születtek.

Most gyanakodni kezdtem, és kiszámoltam. Véges.

Utólag könnyű okosnak lenni: a Flamm- paraboloid (ami igazából nem is paraboloid) szája is a végesben van, nem a végtelenben.

Az koordinátájú pont távolsága az eseményhorizonttól:



ahol a Schwarzschild-sugár.

Nagy távolságban, ahol a metrika kisimul, és Minkowskivá válik, a fenti kifejezés -hez tart, így az paraméter valódi sugárirányú távolsággá válik.

Azok a kutak ott vannak a réten, minden igaz, ami megjelent róluk, de a mélységük véges.

Tanulság: semmit sem szabad tekintély-alapon elfogadni, mindennek utána kell számolni.

Még egyszer bocs a nem szándékolt félrevezetésért.

dgy

[Antares]

Lenne egy kérdésem.

A specrelben megszoktuk, hogy az idődilatáció és a távolságkontrakció közt van egy egyszerű összefüggés: amennyiszer lassabban telik az idő a mozgó űrhajón, annyiszor rövidül meg a mozgás irányában (konyhanyelven). A kérdésem az lenne, hogy van ugyanilyen vagy hasonló összefüggés a gravitációs idődilatáció és távolságkontrakció között is? Tehát igaz az, hogy ha az eseményhorizont közelében 2-szer lassabban telik az idő, mint valahol feljebb, akkor mondjuk a radiális irányú távolságok is kétszer rövidebbnek adódnak fentről mérve? Vagyis hogy a befelé zuhanó űrhajó nem hogy spagettizálódik, de konkrétan palacsintává lapul a horizonton? (persze csak kívülről szemlélve)

DGY előző írása alapján azt sejtem, hogy nem, mert akkor a távolságra talán mégis végtelen jönne ki. Viszont ha arra gondolok, hogy az eseményhorizonton minden behúzza a satuféket, és gyakorlatilag egy végtelen vékony gömbhéjba tömörödik, akkor logikusnak tűnik ez a verzió is.

[dgy]