Térjünk át a szokásos időről annak egy monoton függvényére, mondjuk a logaritmusára! Ez az ún. dramaturgiai időskála, amin mérve az Univerzum történetének egymást követő korszakai (hadronkor, leptonkor, sugárzási kor stb) kb egyforma hosszúak lesznek, vagy legalábbis nem lesz köztük akkora ordító aránytalanság, mint a szokásos időskálán mérve.
Ezt az időfogalmat használva a Nagy Bumm pillanata kikerül a mínusz végtelenbe, azaz nem szerepel az Univerzum történetének eseményei között. A megszokott kauzalitás hívői megnyugodhatnak: minden eseménynek van oka, hiszen végtelen sok esemény előzi meg őket. A termodinamikusok sem aggódhatnak, mert az entrópia ezen a skálán is monoton nő. Az események logikai sorrendje sem változik, csak épp az ok és előzmény nélküli Nagy Bumm most nem jelenik meg a színen. Azok is boldogok lehetnek, akik attól féltek, hogy a kutatás nemsokára eléri magát a Nagy Bummot, aztán már nem lesz mit felfedezni: a dramaturgiai skálán még végtelen sok korábbi felvonás cselekményének és szereplőinek kiderítése vár az utókor Sherlock Holmeseire.
Azt lehetne gondolni, hogy ez egy matematikai játék, mesterséges eltérés a "valódi" időtől. De mi tünteti ki igazából azt az időskálát, amit használunk, és amin a Nagy Bumm véges távolságra van tőlünk? A fizika bizonyos ágai, legfőképpen a mechanika - ez az idő az ott használt inerciaidő. Ez az az időskála, amelyen mérve a magukra hagyott testek egyenletes, állandó sebességű mozgást végeznek. A Penrose-Hawking-tétel szerint ezen a skálán véges idővel ezelőtt volt a szingularitás.
A fizika szimmetriaelméleti felépítésének fanatikusai (including me) úgy érvelhetnek, hogy ez valóban kitüntetett, mégpedig a szimmetriák által kitüntetett időskála (az inerciaidő az időbeli eltolás kommutatív, Lie-féle szimmetriacsoportjának kanonikus paramétere), így ez az "igazi" idő. De lehet másképp is okoskodni. A termodinamikai felépítés szerint az idő "lényege" az egyirányúság, az entrópia növekedése, a konkrét időskála másodlagos. Lehet úgy érvelni, hogy a szimmetriaelvek tulajdonképpen nem alapvetőek, hanem emergens tulajdonságok, amikre bizonyos idealizált fizikai állapotok (pl az űrben sodródó, a környezetével kölcsönhatásba nem kerülő magányos pontrészecske) vizsgálatából következtetünk. Ilyen idealizált állapotok azonban a valóságban nem léteznek, és minél közelebb megyünk a Nagy Bummhoz, annál kevésbé jó ez a közelítés. A kezdeti forró plazmában, vagy a még régebbi Planck-korszakban, a kvantumfluktuációk világában semmi értelme a magára hagyott részecskéhez kapcsolt inerciarendszer, és a benne mérhető inerciaidő fogalmának. Sokkal hasznosabb az események rendjéhez illeszkedő "dramaturgiai idő". Tehát pont a kritikus korszakban nincs okunk ragaszkodni az inerciaidő használatához. Ez igen jó az anyagban ritka világűrben sodródó por, atomok vagy galaxisok fizikájának megfogalmazásához, de nem illik a Kezdet kaotikus világához. Ezért a fizikához illeszkedő, "pragmatikus" időskálán a Nagy Bumm a végtelen távoli múltban van.
Tehát nincs ok azon töprengeni, mi volt a Nagy Bumm előtt - maga a Nagy Bumm sem "létezik" a világ ilyen leírásában. Viszont a világ történetének minden fázisa új érdekességeket rejt, ezek megfejtése új kihívásokat jelent a fizikusoknak, kozmológusoknak és a világot értelmezni akaró amatőr filozófusoknak is.
És persze érdekes matematikai (valamint fizikai) kérdés, hogy az Univerzum lehűlésével, konszolidálódásával hogyan kerül előtérbe és mint kap szerepet a kihűlt, "haldokló" világot leíró, újonnan felbukkanó szimmetriacsoportokban a dramaturgiai időtől exponenciális alakban függő, másodlagos "inerciaidő" fogalma. Ugyanez a kérdés persze feltehető a távolság emergens fogalmával, valamint e geometriai fogalmakkal Fourier-transzformálti kapcsolatban álló további fizikai mennyiségekkel, az impulzussal és az energiával kapcsolatban is.
(Most nem akarok belemenni annak az időskálának a praktikus hasznosságába, és vallási, spirituális, de legalábbis pszichológiai megfontolások során való felhasználhatóságába, amely skála az ember saját halála pillanatáig hátralevő idő logaritmusát tekinti időparaméternek - ezen a skálán mérve definíció szerint mindenki halhatatlan! Bár a köznapi életben gyakran látunk olyasmit, hogy valaki meghal, mások meg tovább élnek, és e jelenség leírása nem fér bele a modellbe - akárcsak a szokásos Schw-metrikába az eseményhorizonton túli események leírása -, de ezt a szóban forgó egyén már nem fogja tapasztalni, túl van az ő időbeli horizontján. Ezért az adott egyén szubjektív referencia-rendszeréhez a most említett időkoordináta illeszkedik a legjobban - és valószínűleg a leginkább megnyugtató módon...)
dgy
