Van egy problémám. Igazából most támadt, annak nyomán, ahogy olvastam a korábbi hozzászólásokat. Logikailag nem függ szorosan össze az előzőleg tárgyaltakkal, de valahogy mégis ezek nyomán merült fel bennem.
De előbb kis kitérő.
Mélységesen egyetértek mindazokkal, akik arra igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy a mikrovilág történései a szemünktől elzárva, számunkra láthatatlanul, közvetlenül nem megtapasztalható módon zajlanak. Ilyeténképpen ezekről csupán közvetett módon informálódhatunk. Áttételesen. A konkrét jelenség és az általa a makrovilágban kiváltott (és általunk már érzékelhető) következmény között akár többszörös áttételek, kölcsönhatások sorozata állhat. Hogy pontosan mi és hogyan, az majdnem kideríthetetlen, de nem is ez a lényeg. A lényeg a jósolhatóság. Ha a mikrovilág makroszkopikus megnyilvánulásai alapján olyan matematikai modelleket tudunk felállítani, amelyek jól előre jósolják a dolgok működését, az már elég. Majdnem lényegtelen, hogy ténylegesen a valóságban valójában mi történik. Az agyunk arra fejlődött ki, hogy a környezet információit begyűjtve összefüggéseket, törvényszerűségeket találjon. Azért, hogy aztán ezeket felhasználva minél pontosabb és adekvátabb válaszreakciókat dolgozzon ki. Az egész a túlélést szolgálja. Az egyedfenntartást. És ezen keresztül végső soron a fajfenntartást. Minél pontosabban tudjuk előre "jósolni" a jövőt, annál jobban fel tudunk készülni rá. És annál jobbak a túlélési esélyeink. Meggyőződésem, hogy az evolúció és általánosságban az idegrendszer fejlődése során ez volt az első komoly haszna a magasabbrendű idegtevékenységnek. De ennek aztán lett egy "járulékos" pozitív hozadéka is. Nevezetesen az, hogy ha már megismertük az összefüggéseket, képessé váltunk a környezet és az események tudatos manipulálására is. Az általunk kívánatos cél elérése érdekében. Ami természetesen tovább növelte a túlélési esélyeinket. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy ez valami egyedülálló, különleges és csak az emberi fajra jellemző dolog a természetben. Korántsem. Kísérletekből tudjuk, hogy pl. egyes varjak egészen meglepő dolgokra képesek. Adunk nekik egy kukacot egy hosszúszájú lombikban. A csőrük nem ér le az aljáig. Meg adunk egy egyenes drótot. Egyes egyedek képesek a csőrükkel meghajlítani a drót végét kampószerűen és azt a lombikba dugva "kihorgászni" a kukacot. Teljesen maguktól. Kreatívan. Na, pontosan erre fejlődött ki a központi idegrendszer.
Őszintén szólva - némi malíciával persze - pontosan annyival vagyunk jobbak a varjaknál, amennyivel többet tudunk a matematikáról. Ugyanakkor az is valószínű, hogy egy bizonyos jelenségcsoportot többféle matematikával is le lehet írni. Igazából csak egy dolog számít: a végén az eredmény egyezzen a megfigyeltekkel. Vagyis az általunk használt metodika - jelen esetben egy matematikai modell - valójában nem sokat mond a fizikai valóságról. Vagy a fizikai történésekről. Csupán szabályok és bizonyos belső törvényszerűségek alapján kimutat egy végeredményt. Ha az stimmel, akkor minden oké. Használatba vesszük. Ilyen módon lehet, hogy nincsenek is elektronok. Például. Soha senki nem látott még elektront. Nem is fog. Ugyanakkor az erre épülő matematikai modell történetesen működik. De ki mondta, hogy biztosan létezik az elektron? Na mindegy, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy hogy működik az agyunk. Van két állapot. Egy kezdeti, meg egy végső. Közöttük történik valami. Jobb esetben a két állapot oksági kapcsolatban áll egymással. Elegendő számú megfigyelés és gondolkodás után "találunk" fizikai magyarázatot arra is, hogy mi történt közben, meg találunk rá matematikai modellt is. Ugyanakkor a kezdeti állapotból a végállapotba mondjuk el lehet jutni fizikailag (egy általunk még feltáratlan) más úton is. Esetleg. Mondjuk egy összetettebb, bonyolultabb úton. Ehhez pedig találhatunk egy másfajta matematikát is. Egy bonyolultabbat. De amelynek a végeredménye ugyanaz. Ebben az esetben természetesen az egyszerűbb utat gondoljuk "valóságnak". És pontosan ez a baj az általunk nem érzékelhető, nem látható mikrovilággal, hogy lényegében fogalmunk sincs róla valójában, hogy mi történik ott. Csak következményeket detektálunk. És ebből próbálunk következtetni a tényleges fizikai történésekre. Amit viszont kizárólag a matematikai modelljeinkkel tudunk alátámasztani. Vagyis jelenleg az történik, hogy minél mélyebbre próbálunk hatolni a fizikai világ rejtelmeibe, annál inkább kell támaszkodnunk a matematikára. De ez talán egy paradoxon is. Minél inkább támaszkodunk a matematikára, annál kevésbé tudjuk, hogy mi történik ténylegesen fizikailag... És az agyunk nem erre fejlődött ki... Elméletileg el kell jutnunk a világ megismerésének egy olyan szintjére, amely már kizárólag tiszta matematika. (amely persze működik, prediktív) És akkor már lényegében semmi konkrétumot nem tudunk mondani arról, hogy a matematikai modelljeink álltal leírt világ hogy nézne ki a maga fizikai valóságában. Szerintem ma ennek a határát súroljuk. És minden problémánk ebből eredeztethető. Ott tartunk, hogy nem tudjuk, hogy az általunk feltárt legmélyebb fizikai világ hogyan néz ki? Már elveszítettük a kapcsolatot vele. De vannak rá működő matematikai modelljeink. Az egy jó kérdés, hogy ha még sokáig mennek ebben az irányban tovább a dolgok, az agyunk meg tud-e bírkózni vele...? Azt hiszem, az egész fentebbi vitánk is ennek köszönhető. Ti már matematikai modellekkel értelmeztétek a véletlenszerűség fogalmát. Én még a hagyományos, fizikai módon.
(Most azt már szinte szóba sem merem hozni, hogy milyen szinten kavar be az a dolog, ha a kvantumvilág részéről véletlenszerű viselkedést tételezünk fel, vagyis lényegében bármi bármikor megtörténhet. (bizonyos kereteken belül, persze)) Mert ezzel az a legnagyobb baj, hogy az emberi agyunk nem ehhez a rendszerhez fejlődött. Hanem a ténylegesen létező, ok-okozati összefüggések felismeréséhez. Hasonlóan egyébként sok magasabb rendű állat agyi működéséhez. És éppen ezért van az, hogy a kvantumbizonytalanság, a véletlenszerű jelenségek elfogadása igencsak nehézkesen megy. Vagy sehogy. Mert akkor át kell lépni egy küszöböt. El kellene fogadni, hogy minden megismert, megtapasztalt törvényszerűséggel ellentétben van a fizikának, a létező világnak egy olyan szintje, ahol "normális", hogy dolgok kiváltó ok nélkül történnek. Pl. úgy jelennek meg részecskék a semmiből, hogy annak nincs semmi kiváltója. Vagy úgy bomlanak el egyedi atommagok, hogy annak sincs semmi oka. Úgy jelenik meg az egész Univerzumunk a semmiből, hogy annak nincs semmi előzménye. Egyáltalán, úgy történnek dolgok, hogy nincs előzményük. Itt megszakad az ok-okozati lánc. Az ok-okozat, akció-reakció törvényszerűsége annyira erős az általunk érzékelhető fizikai világban, hogy egyenesen ennek értelmezésére fejlődött ki az agy. Még Einsteiné is...
Nos, lehet, hogy a fizika egy mélyebb szintjén tényleg nincs ok-okozat. Csak valószínűségek. Ez elég szomorú lenne, de ettől még lehetséges. Ugyanakkor én foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy a kauzalitás a világ minden szintjén működik. Még kvantumszinten is. Reménykedem abban, hogy az általunk véletlenszerűnek érzékelt jelenségek mögött is van rendszer, ok-okozati összefüggések, hívhatjuk akár rejtett paramétereknek is, vagy számolhatunk több dimenzióval... Csak legvégső esetben vagyok hajlandó elfogadni, hogy a világban bármi véletlenszerűen történhet. Ha ezt el kell fogadnom, akkor akár hívő is lehetek...
Kitérő vége.
Nem ez jutott eszembe. Hanem az időutazás. Lépten-nyomon azt olvasom, hogy semmilyen, általunk feltárt fizikai törvényszerűség nem akadályozza az időutazást. Vagyis eddig még nem találtunk törvényt, ami lehetetlenné tenné. Az egyenleteink szimmetrikusak az időre, oda-vissza "lejátszhatók". Ebből az optimisták azt olvashatják ki, hogy akkor lehetséges az időutazás. És valóban. Einstein óta tudjuk, hogy ha nem is gyakorlatilag, de legalábbis elméletileg lehetséges egyfajta időutazás. Ha pl. fénysebesség közeli sebességgel utaznánk, akkor a saját időnk lasabban telne, mint a környező világegyetemé. Ilyenkor "odakint" gyorsabban járnak az órák. Ha pedig egyszer lefékezünk, akkor lényegében a jövőben találjuk magunkat. Ugyanez a jelenség van, ha erős gravitációs erőtérben múlatjuk az időt. Ezek szerint a jövőbe legalábbis elméletileg elutazhatunk. De létezik-e ennek az ellenkezője? Van-e olyan elméleti elrendezés, amikor éppenséggel lasabban múlik a sajátidőnk, mint a környező világegyetemé? Ilyen módon utazhatunk-e a múltba? Persze ez nem lenne "igazi" múltba utazás, hiszen nem a saját kezdeti időpillanatomhoz képest kerülnék visszább az időben, hanem csak a környező világhoz képest lennék közelebb a kezdő pillanathoz. Ezért ezt nevezhetnénk "relatív" múltba utazásnak. Amennyiben "odakint" ezúttal több idő telt el, mint "idebent". De nem hallottam ilyesmiről. Elméletileg lehetséges? Vagy elméletileg sem?
Amúgy ehhez az egész kérdéskörhöz a szakmám szerint hozzáállva azt mondhatnám, hogy egészen biztosan nem lehetséges az időutazás. Legalábbis a múltba utazás biztosan nem. És most nem a relatív, hanem az "abszolút" múltba utazásra gondolok. Azért nem, mert millió eset, tapasztalat támasztja alá, hogy amit az ember képes megcsinálni, azt meg is fogja csinálni. Csak idő kérdése. Nem számítanak sem morális, sem etikai, sem racionális megfontolások. Ha lehetséges az "abszolút" múltba utazás, akkor az ember élni fog ezzel. Ha tehát bármikor a jövőben építünk egy időgépet és visszajövünk, akkor annak már tapasztalnunk kellett volna a nyomait. Nem, az ember nem olyan fegyelmezett, mint az idealista regényekben...
