Köszönöm a válaszokat szabiku és a könyvajánlást. A neten hirtelenjében nem találtam meg a könyvet, de még keresgélek. (A Geszti Tamás féle könyvet "ismerem", az nekem túl részletes, annyi időm nincs erre.)
Egyébként az alapmotívációm, hogy nagy vonalakban megértsem, hogy a matematikai modell miért áll oly távol a fizikai "valóságképünktől", az már nagyjából teljesült is, nem kell ehhez több év, de még több hét sem. Emiatt köszönöm Sanyi_Lacinak, ő mutatott rá erre a linkre korábban, a Hilbert-teret pont olyan részletességgel tárgyalja, ami nekem kell:
http://www.vasynet.com/downloads/doc1/f ... vantm2.htmAkkor most kérdeznék néhány konkrétabbat. Ellenőrző kijelentések és kérdések (hogy jól értem-e):
- Egy kvantumrendszer fizikai állapotát a Hilbert tér egy adott vektora adja meg. Illetve bármely ugyanezen egyenesre illeszkedő vektor egyenértékű ezzel? Hossza nem számít? Vagy praktikusan egységnyi hosszúra "állítjuk"?
- A mérés folyamatának matematikai modellezése: 1) az operátor segítségével másik bázis alapján fejezem ki az állapotvektort 2) a kapott vektort felnövelem egységnyi hosszúra - ez utóbbi nyilván azért kell, hogy a továbbiakban ismét egységnyiről induljak, de akár azt is tehetném, hogy az "egységet" csökkentem az eredményvektor hosszához. (???)
- Az jó megfogalmazás, hogy "mérés=báziscsere"? (tudom hogy nem pontos, de a lényeget jól tükrözi?)
- Egyébként valamelyest mellékes, de megkérdem mert annyira alap: minek ehhez az egész "cirkuszhoz" vektortér és egyáltalán, egy sima koordinátarendszerben is felvehetek állapotvektorokat, miért több/jobb ennél egy vektortér? Egyáltalán: ha egy normál koordinátarendszerben minden ponthoz megadom, hogy hova mutat (másik pont), akkor tulajdonképpen vektorteret adtam meg?
Most nézzük a matematikai-fizikai megfeleltetéseket, ahogy én "tippelem":
- A rendszer állapotát egy vektor adja meg, amennyiben "n" lehetséges állapotba tud billenni a rendszer, úgy "n" dimenziós Hilbert-térben megadva. Na ez nyilván olyan absztrakt, hogy aligha hisszük el (köznapi intuícióinkra hagyatkozva), hogy ennek bármi "valóságos" jelentése van. Nyilván egy leíró eszköz.
- A mérést úgy tudjuk leírni, hogy az operátor sajátvektorait mint bázist alkalmazva kifejezzük az állapotvektort. Na ez megint aligha több, mint egy elvont leírás...
- A lehetséges kimenetelek esélyei az állapotvektornak az adott operátórból képzett bázisvektorokra eső vetületeiből számított relatív valószínűségek adják. Ez sem tűnik túl valóságosnak.
Na, közeledek a lényeghez, vagy távolodok tőle? Ezek miatt problémás a fizikai-matematikai összerendelés?
- Mi a bánat okozza azt, hogy a rendszer bebillen valamelyik állapotba? Erre van matematikai konstrukció? Csak azt tudjuk, hogy milyen valószínűséggel az egyikbe, vagy másikba, de azt nem tudjuk, hogy "mitől" billen be, ugye? Azt meg gondolom végképp nem tudjuk, hogy hogyan billen be.
Most hirtelen azt sem értem, hogy egyáltalán kinek volt bátorsága olyat gondolni, hogy az állapotvektor egy valóságos dolog. Persze ha ennyire pontosan megjósolja a mérési eredmény statisztikai eloszlását, akkor valamit jelent... nem tudom. Nem lehet, hogy ezek az atomfizikusok beletrafáltak egy olyan formalizmusba, ami teljesen véletlenül használható, de semmi köze nincs a valósághoz? Igen, tudom, ez is sántít, mert ha működik, akkor az valószínűleg "jelent" valamit.
Most ennyi, tudom hogy kicsit összeszedetlen, elnézést érte, és előre is köszönök minden választ, helyesbítést.