Szerző: api » 2016.06.02. 13:48
Egyszer egy másik topic vitájában valaki azt mondta, hogy a véletlennek látszó események nem is lehetnek igazából véletlenek. (Mert akkor az őket generáló rendszernek nem lehetnének határozott tulajdonságai, struktúrája.) Így szerinte a kvantumfizikában valódi véletlennek tekintett események se azok.
Ám az eget betölti egy jelenség, a mikrohullámú háttérsugárzás, ami nagyon egyenletes iránybeli eloszlású, miközben az ettől való apró eltérései valami véletlenszerűnek látszó mintázatot mutatnak. Mint tudjuk, bármilyen ingadozások felbonthatók periodikus összetevőkre, így elemezni lehet a különböző ciklusméretű komponensek amplitúdóit, fázisait, vagyis az ingadozások spektrumszerkezetét. Ebből kiderült, hogy a mikrohullámú háttérsugárzás gyenge foltossága egészen különös, mert ha az eloszláskép egy részletét kinagyítjuk, akkor azon belül újra nagyon hasonló eloszlásban találunk kisebb-nagyobb foltokat, és így tovább. Matematikai kifejezéssel, foltok szerkezetét leíró térbeli hullámosság spektruma léptékinvariáns. Olyan ez, mintha repülőgépről lenézve a tenger hullámaira, nem tudnánk megkülönböztetni, hogy 20000 méterről, 200-ról, vagy 2-ről látjuk-e?
A CMB struktúráját tudvalevően a sugárzás lecsatolódása előtti univerzum sűrűségi egyenetlenségeire vezetjük vissza, és most azt kérdezem, hogy azokat az egyenetlenségeket miért nem vasalta ki az infláció 26 nagyságrenden át tartó léptéknyújtása? Aminek során talán még a legapróbb egyenetlenségeknek is a horizontnál nagyobbra kellett volna nyúlnia. Legalábbis ha lett volna valami ilyen legapróbb méret.
Az ok épp a foltosság tökéletesen véletlenszerű szerkezetében áll. Mert az ilyen véletlen Gauss folyamatok normál-eloszlást követnek, ami pedig egyenértékű azzal, hogy a teljesítményspektrumuk (más néven spektrális sűrűségük) elvileg korlátlan tartományban konstans: P(k)=P, ahol k a hullámszám. Tehát nincs bennük legapróbb méret. (Egy térbeli eloszlás térfrekvencia szerinti spektrumváltozója a hullámszám vektor, ha a jelenség izotrop, a vektor helyett csak az abszolút értékéke fontos, ami hasonló k=2π/λ kapcsolatban áll a hullámhosszal, mint az időtengelyhez kötődő körfrekvencia a periódusidővel: ω=2π/T.)
Az ilyen jelet nevezik fehérzajnak, az ideális fehér fény hullámhossztól független spektrális összetételére utalva.
Könnyen látható, hogy ez immúnis a k hullámszám bármilyen transzformációjával, vagyis a geometriai tér tetszőleges nyújtásával szemben. Az infláció hiába söpri ki újra és újra a horizonton a zaj hosszúhullámú (nagy foltméretű) részeit, a spektrumában minduntalan annak helyére nyúlnak a tökéletesen ugyanolyan spektrális szerkezetű rövidebb hullámú összetevők.
Az inflaton zérusponti fluktuációinak spektruma ezért feltehetően skálainvariáns volt, legalábbis valamilyen spektrálindexel (lásd: ) vett értelemben, Aztán az időbeli eltolással szemben önhasonló (közel exponenciális) tágulás során ebből alakultak ki a későbbi térbeli struktúrák, amelyek közül a CMB közel hullámszámfüggetlen fehérzaj. A Planck szonda adatai alapján a spektrálindexe 0.9616±0.0094 (1 az ideális fehérzaj).
De még ha nem is hiszünk a háttérsugárzás fent jelzett keletkezési magyarázatában, ez a szám bizony már önmagában is arra mutat, hogy valami igencsak véletlenszerű jelenség alakította ki a mintázatát. Elfogadva az inflációs kozmológia magyarázatát, az eredeti vákuumfluktuációnak ettől még sok nagyságrenddel szélesebb hullámszám tartományban kellett léptékinvariáns Gauss folyamatnak lennie.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára
api 2016.06.02. 14:33-kor.