A csillagok intersztelláris molekulafelhőkből alakulnak ki gravitációs összehúzódással, ez több lépésben zajlik le, amelyek során létrejön a protocsillag. Ez az objektum továbbra is gravitációs összehúzódáson megy át, viszont mivel a felhőnek volt valami (megmaradó) perdülete, így mivel állandó tömeg mellett csökken a sugár, a forgási sebességének nőnie kell. Így viszont nő a forgástengelyre merőlegesen ható centrifugális erő . Egy idő után elérjük, hogy a gravitációs erő összemérhető lesz a a centrifugálissal, ekkor pedig a csillag csak a forgástengely mentén tud tovább összehúzódni, arra merőlegesen már nem igazán, így a külső rész ellaposodik, létrejön egy akkréciós korong a felhőmag körül. Így jön létre elvileg a protosztelláris akkréciós korong. Ha jól gondolom, akkor a későbbiekben ebből a korongból alakulnak ki a bolygók további gravitációs csomósodásokkal (közben a protocsillagból fősorozati csillag lesz, ha elegendő volt a tömege hozzá). Amit kérdeznék, hogy miért a belső bolygók a kőzetbolygók és miért a külső bolygók a gázbolygók? A könnyebb elemekből álló bolygók vannak messzebb a rendszerünkben, ráadásul ha jól tudom, akkor az exobolygóknál is azért van jelentősége a forró Jupitereknek, mert közel vannak a csillagjukhoz és miattuk vezették be a bolygóvándorlást a bolygókeletkezés elméletébe. Először arra gondoltam, hogy a korong forgása miatt fellépő centrifugális erő jön be a képbe, de az alapján az összes elemre ugyanúgy kéne hasson, így ez mégsem lehet. Most az jutott eszembe, hogy esetleg erősebb csillagszél érheti a korongot (vagy a fénynyomás lehet ilyen mértékű?), ami viszont a kisebb tömegű elemeket jobban kisodorja, mint a nehezeket és így létrejön egyfajta térbeli szeparáció nagyjából.
Jól ez a gondolatmenet így vagy más oka van ennek a szeparációnak? Megmondja valaki a helyes választ?
