Tekintsünk egy neutront, amely kvázi-monokromatikus állapotú, tehát többé-kevésbé határozott impulzussal rendelkezik.
A neutron egy szilárdtesten való keresztülhaladás közben szóródást szenved, a szilárdtestben fonont keltve.
A test ideálisnak vehető, és elegendő csak az atomok rezgését figyelembe venni.
Ismert eredmény, hogy a fononok, vagyis rácsrezgések a klasszikus csatolt rugók mintájára kezelhetőek, a szilárdtestben keltett rezgések ezeknek a sajátrezgéseiből lineáris szuperpozícióval összetehetőek (legalábbis amíg a rezgések amplitúdója nem túl nagy).
Egyszerű, szemléletes képet az ideális, azonos atomokból felépülő, egydimenziós esetben kaphatunk, ekkor a rácsrezgések alakú tagokból állíthatóak elő, ahol a kifejezések rendre:
egy hullámvektor jellegű mennyiség, körfrekvencia, az n-edik atom koordinátája, és a hullám amplitúdója.
Namármost kísérleti tény, hogy a neutronnak megváltozik az impulzusa (várható érték értelemben) a szóródás után.
Ugyanakkor a rácsrezgések módusaiban az egyes atomok ellentétes irányokban rezegnek. Mivel az átlagérték-képzés a lineáris összeadással felcserélhető, úgy gondolhatjuk, hogy a neutron által keltett rezgések átlagosan nulla impulzussal rendelkeznek bármilyen időpillanatot is tekintsünk.
Kérdés: Hová lett az impulzus?
