Valahogy így képzeli el az ember ezt a nem-determinizmust, illetve "a szabad jövő múlttá válását" is, amiről itt szó van. Legalábbis én nem tudom másképp elképzelni. Létezik a tömbuniverzum, a maga négy dimenziójával, a lehetséges különböző állású metsző hipersíkokkal, "most"-hiperfelületekkel. Ez valahogy "van", és változatlan. Mint Asimov meséjében a Valóságok. És van valami külső speciális hatás, amit behunyt szemmel úgy látok, mint amikor egy vékony megvilágító fénysugár végigszalad az üvegtömbön. Ez a "múlttá válás" eseménye.
Azt hiszem, Einstein fogalmazta úgy, hogy a tudatunk végigfut a téridőn, és mint a lemezjátszó tűje, leszedi, "lejátssza" a kész, meglevő adatokat. Ebben a fogalmazásban az a kérdés, hogy milyen széles ez a "pickup", a lejátszó tű. Ha ez csak egy szubjektív élmény, valami lejátszás, akkor csak azt kellene elfogadni, hogy a mi tudatunk (pontosabban az ÉN tudatom) az egyetlen "téridőn kívüli" létező, ami "bioidőben" letapogatja a téridőt.
Ha ennek a lejátszásnak "szélességet" is tulajdonítunk, akkor nem egy világvonalat, hanem egy széles (esetleg végtelen széles) hullámfrontot kell elképzelnünk, ami végigszalad a szilárd tömbuniverzum üvegtömbjén. Olyan ez, mint a filmszalag (emlékszik még rá valaki?) elhaladása a vetítőgép fénysugara előtt: adott "pillanatban" csak az éppen megvilágított képkocka látható, de az teljes szélességében.
Ennek a frontnak a végighaladását ráadásul úgy is el lehet elképzelni, mint ami "befagyasztja" a lehetőségeket, "megszilárdítja" a korábban még határozatlan, "szabad" lehetőségek halmazát a szilárdan megvalósult, változtathatatlan múlttá. A klasszikus fizikában ezt a "frontot" azonosíthatjuk az objektív és mindenki számára egyértelmű jelen "most"-felületével. Az eredeti kérdés valahogy úgy szólt, hogy elképzelhető-e ilyesmi a specrelben.
Persze ehhez a modellhez már a klasszikus fizikában is el kell képzelni valamiféle, a világon, a téridőn kívüli "bioidőt", hiszen a fenti mondatokban szereplő "lejátssza", "letapogatja", "végigszalad" kifejezések időbeliek. Ki az, mi az, ami végigszalad az üvegtömbön, lejátssza a lemezt stb? A szolipszista azt mondja, az egyedül létező Én. Az (egyik fajta) idealista azt mondja, Isten tudata. Aki a természettudományon belül akarja ezt az egész elképzelést elhelyezni, az ezt a "múlttá válást" is anyagi folyamatnak tekinti - de kinek, minek, milyen anyagnak az ideje ez a "bioidő", ami a fix téridőt mintegy kívülről nézi?
A tömbuniverzumnak és a "letapogató" rendszernek ez a paradoxona a klasszikus fizikában is fennáll, a specrelben csak élesebbé válik, mert itt már abban sem lehet megegyezni, hogy hová képzeljük a "frontot" az elmélet szimmetriáinak elrontása nélkül.
A másik elképzelés még nehezebben vizualizálható. Itt az örökké létező tömbuniverzum csak egy "kísértet", egy matematikai konstrukció, ami valóságosan nincs is, amelynek a múltbeli és jövőbeli időkordinátáknak megfelelő pontjai nem léteznek ténylegesen, csak a "jelen" pontjai. Ez a klasszikus fizikában feltehető, mert ott a jelen egyértelmű. Ekkor nem egy "leolvasó hullám", hanem a "létezés hulláma" söpör végig a téridőn - mindig csak az létezik, ami "éppen most" van. Ebben az értelemben a hipotetikus külső létező "bioideje" egybeesik a rendszeridővel. Lehet cifrázni a modellt, hegyezni a zabot, és megkérdezni, hogy a jelen eseményeit a "hullám" tovasodorja-e a múltból a jövő felé, vagy minden "esemény" újonnan keletkezik, és azonnal el is enyészik a semmibe, hogy a helyébe újabb "jelenatomok" képződjenek. Ennek a modellnek a szemléltetése még nehezebb: itt a semmin, a puszta matematikai lehetőségek halmazán söpör végig a hullám, a létezésbe emelve és onnan azonnal ki is ejtve az eseményeket. Ez a modell semmiképp nem vihető át a specrelbe a szimmetriák megsértése nélkül. Az áltrelbe talán.
Bármennyire idealistának tűnik a "külső megfigyelő" bioidejével, lemezjátszó-pickupjával vagy filmvetítőjével nehezítettett első modell, még mindig sokal elfogadhatóbbnak, objektívebbnek, ha úgy tetszik: materialistábbnak érzem, mint a másodikat, a végtelen sok "esemény" folyamatos létrejöttével és azonnali megsemmisülésével.
Természetesen a legegyszerűbb azt mondani: jelenlegi tudományunk semmilyen, ép ésszel elfogadható modellt nem képes adni erre a kérdésre, a jövő múlttá válására. Már maga a "valamivé válás" kifejezés használata önellentmondásba, illetve a téridőről meg a fizikáról szerzett összes ismeretünkkel ellentmondásba vezeti az erről filozofálót.
Lehet, hogy a megoldás (ha egyáltalán lesz valaha) összekapcsolódik a kvantumelmélet hasonlóan fölénk tornyosuló kérdésének majdani megoldásával. Ez a kérdés természetesen a "hullámfüggvény összeomlása", az "univerzum kvantummérést hajt végre önmagán és határozott állapotba kerül" szövegekkel körülírt problémakör. Az utóbbi évtizedekben a dekoherencia fogalmának kidolgozása és mechanizmusának vizsgálata jelentősen előrevitte ezt a problémakört, de a döntő áttörés szerintem nem történt meg: a jelenség lényegét éppen úgy nem értjük, mint annak idején Borh és Einstein.
Talán Feynmannak volt igaza: Shut up and calculate!
dgy
