]]>
]]>
]]>
]]>
]]>
]]>
]]>
A részecskefizikusok és húrelmélészek hosszú ideig patologikusnak tekintettek minden olyan elméletet, ami megengedte a tachyonok létezését.
Ugyanakkor már a kezdetektől világos volt, hogy ez nehezen küszöbölhető ki.
A húrelmélet fontos klasszikus (és igen kezdetleges) példája a mezonokra egy olyan modell, amely kvarkot és antikvarkot egy "r" hosszúságú, konstans "T" feszültségű húrral összekötöttnek tekinti.
A mezon energiájára azt kapták hogy:
amelynek az r=0 paraméter mellett negatív az .
Ez azt jelenti, hogy az energia képzetes, amiből ebben a megközelítésben két dolog következik:
-Instabilitás körülbelül élettartammal.
-képzetes tömeg.
A régebbi, 26 dimenziós húrelmélet, -amellett hogy nem tartalmazott fermionokat- lényegében hasonló jelenségeket megengedett.
Később a szuperhúrelmélet már egyszerre képes volt kezelni a fermionokat, és tachyonok sem fordultak elő benne.
Még később, a bránelméletben azonban ismét előkerültek, lényegében instabil objektumokként.
Itt a negatív tömegű állapothoz energiamaximum tartozik.
Ehhez kapcsolódik az ún. tachyon kondezáció, mely során az energia minimalizálódik, és pozitív tömegű részecskék jönnek létre.
Ez tulajdonképpen a spontán szimmetriasértés speciális eseteként fogható fel.
Statisztika: Elküldve Szerző: G.Á — 2017.06.25. 01:17
]]>
]]>
]]>
]]>
]]>
]]>